Pénteken Magyarországra látogat Peter Brötzmann, a radikális avantgárd atyja, doyenje és mind a mai napig legharcosabb alakja. Sokan "Vastüdő"-nek hívják elképesztő intenzitású szaxofon-, klarinét- és tárogató játéka miatt. Az Újbuda Jazzfesztivál keretében pályafutásának talán legelementárisabb triójával, a Full Blast-tal érkezik az A38-ra. Két svájci, egy dobos és egy basszugitáros áll mellette ebben a formációban: az ég garantálhatóan le fog szakadni. ITT blogunk egyik fele mesél Brötzmannról, alább pedig maga a "Vastüdő" nyilatkozik a Jazz blog másik felének (az interjú korábban a Magyar Narancsban jelent meg, itt annak teljes, kibővített változata olvasható).

Magyarországról mindenképpen meg kell kérdeznünk: hogyan találkozott a tárogatóval?

Felléptem néhány alkalommal a Debreceni Jazzfesztiválon és az ottani zeneiskolában találkoztam Nagy Attila hangszerésszel. Meghívott a műhelyébe, ahol azonnal felkeltette az érdeklődésemet az ott lévő 5-6 tárogató. Volt eladó példánya és kiválasztottam azt a Schunda-féle hangszert, amin mind a mai napig játszom.

Ön jelen volt a free jazz megszületésénél, sőt, talán Peter Brötzmann nélkül a XX. századi európai zenekultúra némileg más irányba haladt volna. Kérem, meséljen a kezdetekről és azokról a lényegi szempontokról, amelyek meghatározták az Ön gondolkodását!

Először klarinéton játszottam dixieland és swing zenekarokban. A zene számomra csak egy kellemes, de mellékes időtöltés volt, mert sokkal inkább a képzőművészetnek éltem. Mégis sokat fejlődhettem a zene terén is, mert szerencsém volt találkozni régi, kiváló zenészekkel akikkel végülis a pályára kerültem.. Ekkor a Hard-Bop ideje volt és ennek hatására tenor –és altszaxofonon kezdtem játszani. Amennyire szerettem Art Blakey és mondjuk Horace Silver zenéjét, annyira formalistának is találtam őket. Több híres művésszel volt alkalmam együtt dolgozni, például Nam June Paik koreai videoművésszel, hallgattam sok korai Stockhausent, mert az ő kölni elektronikuszenei stúdiója közel volt hozzánk: ott megismerkedhettem John Cage-dzsel is, így hozzájutottam némi információhoz a jazzen kívüli zenéről is. Hallhattam az összes fontosabb új amerikai zenét, Miles Davist, John Coltrane különféle együtteseit, Cannonball Adderleyt, Eric Dolphyt, a Charlie Mingus Bandet, és Ornette Colemant, akivel a brémai rádióban személyesen is találkoztam. Tehát minden irányból értek hatások, de éreztem, hogy a fantasztikus amerikaiak mellett önálló hangot kell találnom, amin elmesélhetem a történeteimet, az életemet. Ez a hatvanas évek közepén történt, amely politikailag nagyon aktív időszak volt itt Európában is. Kicsit fiatalosat és esztelent akartunk kitalálni, amivel megváltoztathatjuk és jobbá tehetjük a világot. Visszatekintve ez illúzió volt.

Sokan úgy tartják, hogy amit Ornette Coleman „Free Jazz” című lemeze jelentett Amerikában, ugyanazt jelentette az Ön „Machine Gun” című lemezének 1968-as megjelenése Európában. Milyen különbözőségeket és hasonlóságokat lát az európai és az amerikai dzsessz között?

Amerika sok olyan pasast állított ki, mint Cecil Taylor vagy Ornette Coleman. Akár akarták, akár nem, az ő zenéjük az amerikai tradíciókban gyökerezett; vérükben volt a blues, az a zenei kultúra, ami természetesen nem volt és nincs is meg itt Európában. Én a háború alatt születtem és utána nőttem fel: németként fel kellett tennünk magunknak kérdéseket és meg kellett találnunk a válaszokat a hülye háború minden itt hagyott problémájára. Ez összegződött az európai művészetben: akár zenéről, akár képzőművészetről beszélünk, egy bizonyos ponton mindent le kell rombolni azért, hogy valami újat építhessünk fel.

Kérem, meséljen a Peter Kowald-dal eltöltött időszakról! Arra is kíváncsi lennék, mai szemmel hogyan tekint lemezkiadójukra, az FMP-re.

Mikor egyetemre mentem itt Wuppertalban, ő a gimnáziumba járt még. Éppen egy bőgőst kerestem, ez a srác pedig érdeklődött az új jazz iránt, de akkor még tubán játszott. Az első 10 év harcos és küzdelmes volt, Alexander von Schlippenbach is ekkortájt csatlakozott hozzánk. Az egyetem után egy reklámügynökségnél dolgoztam, az ott keresett pénzből megtakarítottam valamennyit és elhatároztam, hogy megjelentetem az első lemezt, ami a Peter Kowalddal és Sven Åke Johansonnal közös triónk felvétele volt. Egy évvel később megszerveztem a Machine Gun Octet-et, amivel már fesztiválokra jártunk. Közben a német rádiók - a brémai, a hamburgi, a Südwestfunk Baden-Badenban – mind segítőkészek voltak, munkát adtak nekünk és néha technikai felszerelést is biztosítottak számunkra. Egyre több zenész érdeklődött a zenéim iránt: Steve Lacy és Don Cherry például. A bőgős Jost Gebers vállalta, hogy a körvonalazódó kiadó adminisztrációját végzi, de a teljes munka kollektív volt, mindenkinek volt feladata. Tehát az első trió-produkcióm indította el a Free Music Production-t (FMP) Berlinben.

Mely zenekari felállás áll az Ön szívéhez legközelebb? Nincsen-e ellentmondás a free jazz kötetlensége és egy akkora zenekari formáció szervezettsége között, mint a Chicago Tentet?

Szeretek kis együttesekkel játszani, mert ez sokkal intimebb és jobban ki lehet fejteni az ötleteket. Ugyanakkor szerencsés vagyok a Chicago Tentettel, mert már tíz éve együtt vagyunk, csupán kis változtatás történt. Itt amerikaiak és európaiak jól megértik egymást és nagyon szerethető, ahogyan tíz különféle egyéniség minden hivatalos segítség nélkül egymásra tudott találni. De ez csak addig működik, amíg mindenki hajlandó az ötletekre rábólintani.

Mit gondol a fősodor és a réteg-műfajok kapcsolatáról?

Az a fajta zene, amit mi játszunk, mindig is nagyon speciális és szűk közönséget vonzott. Ha egy fesztiválon ezer ember van, akkor ott bennünket százan hallgatnak és az már jó aránynak számít. Minden jó zenének joga van ahhoz, hogy létezzen, de a mi megközelítésünk teljesen más, mint a hagyományos amerikai szórakoztató ipar zenéje. Mi az európai művészeti formában gondolkodunk, soha nem fogunk nagy üzletté válni, ehelyett a bejárandó utakat keressük. A zenei innováció a mi tájékunkról érkezik, nem a mainstream felől. Ha az emberek úgy döntenek, hogy a jazz kereskedelmi tényező, akkor gondolják azt, én viszont úgy látom magamat, mint például Thelonious Monk és Coleman Hawkins hagyatékának folytatója. A jazz zenészeknek harcolniuk kell!

Koncertjei után a színpadon számos, jól megrágott nád-fúvókát találni. Mit jelképez szóló improvizációinak összetett textúrája, és radikális dinamizmusa? Hogyan gondolkodik Ön ritmus és dallam kapcsolatáról?

Nem gondolok túl sokat ebben az összefüggésben a teoretikus kapcsolatokról, mert ezek a kapcsolódások néha csak maguktól születnek meg. Már egy szóló koncert első pillanatában rájövök, hogy amivel elkezdeném, el kell felejtenem, mert egészen mást fogok úgyis játszani. Mindig a pillanat dönti el, hogy pontosan mi fog történni.

Ön szerint mit jelent ma a free jazz? A fiatalabb muzsikus-nemzedék tagjai közül kik azok, akik Ön szerint tovább viszik a fáklyát?


Azt gondolom, hogy el kell felejtenünk a „free jazz” kifejezést. Csak egy rövid időszakra mondhatjuk, hogy az a free időszaka volt, mivel nagyon hamar megtanultuk azt, hogy – csakúgy mint az életben – a művészetben sincsen semmi ingyen (itt a „free” szó jelentésével játszik, amely egyrészt a free jazz szabadságára utal, másrészt azt jelenti, hogy valami ingyen van). Mindig küzdenünk kell a formával, a tartalommal, saját magunkkal és ez nem szabadság. Ha megkérdezik tőlem, miféle zenét játszok, akkor egyszerűen csak azt mondom, hogy jazzt. Ami a fiatalabb zenészeket illeti: jómagam, és a barátaim, mint például (Han) Bennink és a nálam valamivel öregebb Misha, (Mengelberg) már igazán idősek vagyunk. De a fiatalok, mint mondjuk Mats Gustafsson, Ken Vandermark és Paal Nielssen-Love is már 40 környékén járnak. Fogalmam sincs, hol vannak az igazán fiatalok, a 20-25 évesek.

A bejegyzés trackback címe:

http://jazz.blog.hu/api/trackback/id/tr952265610

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kolbasz 2010.09.01. 23:00:05

Itt egy jó kis írás a mesterről:
www.a38.hu/?p=cikk&id=336