A halál szerelmese

2011.01.25. 01:32

Valami olyasmit mondott Brad Mehldau és Joshua Redman a novemberi MüPá-s duókoncertjükön, hogy azért dolgoznak fel popdalokat, mert a srácok, akik ezeket játszották és írták, az ő fiatalságuk idoljai voltak. Szerintem ez mellébeszélés! A jazz mindig is rengeteget merített a popdalokból; ez tehát tradíció.

Viszont meg kell nézi Mehldau lemezeit, repertoárját és akkor kiderül, hogy ebből a  bizonyos generációból bizony ő leginkább olyasmihez nyúl, amit fiatal korukban elhunyt ikonikus zenészek énekeltek. A Nirvana és Kurt Cobain, Jeff Buckley és személyes kedvence, Nick Drake. Egyik albuma címét is Drake-től kölcsönözte: Day is Done. Mehldau vonzódását a német romantikusokhoz és a romantikus fájdalom halálkultuszához több lemezen is felfedezhetjük. A Renée Fleming operaénekesnővel készített Love Sublime ugyan Mehldau szerzeményeit tartalmazza, de a borító fülszövegében Schubert, Schumann, Mahler és Brahms a hivatkozási alap, irodalomból pedig Rilke. De ott az Elegiac Cycle szólózongora-lemez, ami Chopin egyfajta jazz-átértelmezése. A kiindulási pont pedig mi más lehetne, mint Goethe ifjú Wertherje. A szerelmi bánat elől a halálba menekülő ifjúhoz címzett Young Werther a bemutatkozó Introducing Brad Mehldau lemezen hallható.

Itt alul pedig a kis lejátszó segítségével meghallgatható az említett budapesti koncert felvételéről a Jeff Buckley-átdolgozás, a Dream Brother.


Szerző: turorudi

1 komment

Címkék: brad mehldau

A bejegyzés trackback címe:

http://jazz.blog.hu/api/trackback/id/tr552611438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kolbasz 2011.01.25. 10:23:18

Ez a vonal a The Bad Plus is. Mármint a pop dalok.
De hát a klasszikus sztenderdek zöme is az akkori pop dalokból jön. Nem?