Sheppard kétszer

2015.04.23. 18:09

cover.jpgAndy Sheppard azon kevés szaxofonosok egyike, akiknek a szopránszaxofon a fő hangszere és közülük is azon még kevesebbek közé tartozik, akiknek jellegzetes hangszíne már néhány hang után könnyen felismerhető. Sheppardot 2001-ben hallottam először élőben; akkor a Trafóban lépett fel Carly Bley triójával. Most egy másik zenekarával érkezik a Tavaszi Fesztiválra, a nevén futó kvartettel, amiben egyértelműen ő a főszereplő. Pontosabban ezt nem tudhatjuk: a zenekar alapjáraton egy trió, ám most kiegészül a gitáros-soundscape guru Eivind Aarsettel is, aki tavaly májusban saját zenekarával lépett fel a Müpában és meglehetős zavarban hagyta a közönséget azt illetően, hogy milyen zenét is játszanak ők. Már megjelent a kvartett közös lemeze, amihez még nem jutottunk hozzá, ezért Sheppard két előző lemezét futottuk át.

folder.jpgEbben a bizonyos jellegzetes szaxofon soundban az a  megdöbbentő, hogy különböző karakterű zenékben, más-más kidomborodó jellemvonások mellett is megmarad annak, ami: édes, kis karcokkal dúsított, nagyon finom, érzéki hangnak. A dob nélküli Carla Bley (zongora), Andy Sheppard (szopránszaxofon) Steve Swallow (akusztikus basszusgitár) triófelállás - bár első hallásra - könnyedebb, klasszikus elemekkel dolgozó anyagnak tűnik, mégis fajsúlyosabb kompozíciókat tartalmaz, mint a kortársasabb Trio Libero (Sheppard, Michel Benita [bőgő], Sebastian Rochford [dob]) cím nélküli lemeze. A "Trios" c. album leginkább Bley lemeze, a kompozíciók az ő nevén futnak, és ahogy annak idején a budapesti koncerten tapasztalhattuk, Sheppard és Bley élettársa, Swallow eltérő szerepkörrel, de nagyjából hasonló hangsúllyal vesz részt a közös játékban. Persze, tapasztalt, autonóm zenészeket hallunk, Swallow különleges hangszere és annak hangja ritkaságszámba megy, Sheppard pedig rendkívüli ízléssel szolgálja ki a Monkos harmóniafordulatokkal átszőtt, ugyanakkor még Ravel Boleróját is megidéző (a "Vashkar" c. számban) dús, olykor több tételes darabokat. Mindenképpen Sheppard van felül, de Bley hangzásvilága egyszerűen szíven szúrja az embert és csak arra emlékszünk a lemez után, hogy itt megint a nagyasszony alkotott valamit.

A Trio Libero meg-megtörő szerzeményeihez mindegyik tag hozzájárult, a tempóválasztást tekintve balladákról beszélhetünk. Nem minden magától értetődő, de a szolid botladozás nagyban segíti, hogy a mai nagy jazzmasszából itt-ott kiemelkedjen ez a lemez is. Aarset minden bizonnyal új dimenziót jelent majd, hiszen vele megjelenik a harmóniahangszer is, minden bizonnyal valahogy egészen másképpen, mint ahogyan hagyományos felfogás szerint számíthatunk rá. A lemez gyorsan elmúlik, több meghallgatás szükséges a közepesen rövid kompozíciók maradéktalan felszívódásához. Rochford dobszólói, Benita Charlie Hadent idéző hangszíne Sheppard lassú tempónál is briliáns játékával együtt ugyanakkor egy jó anyagot eredményeztek.

ICP jegyzetek / 1

2013.08.07. 11:11

Az Instant Composers Pool (továbbá ICP) egy zenei műhely, egy ehhez kapcsolódó holland lemezkiadó, és egy zenekar neve. 1967-ben alapította Han Bennink, Willem Breuker és Misha Mengelberg. Ebben az évben jelenik meg az első lemez (Bennink/Breuker New Acoustic Swing Duo). 1974-ben kiválik Breuker, megalakítja a Willem Breuker Kollektief nevű formációját és a saját kiadóját BVHaast néven. Az ICP mint zenakar 1977-től működik, az első albumon ICP 10-tet megjelöléssel (Tetterett, 1977), 1979-től pedig mint ICP Orchestra.

hanmishachess_2.jpg

2012 decemberében megjelent egy limitált példányszámú díszdobozos kiadás, ami 52 CD-t, 2 DVD-t, és egy fotóalbumot tartalmaz. Ezzel újra hozzáférhetővé válik számos, az igen fontos, amúgy alig fellelhető album. A kiadvány a teljesség igényével készült, és elég nagy időtávot ölel föl, ami arra csábít, hogy elgondolkozzunk a modern jazz alakulásáról. Hogy a jazz tradíció, a free jazz, az improvizációs zene, a kortárs zene hogyan változott, hatott egymásra, mi a viszony ezek a fogalmak között, mik ezeknek a holland, illetve az európai sajátosságai. És persze néhány meghatározó zenész portréját erősen kiegészíti, árnyalja. Az alapítókon kívül olyanokét, mint, Maarten van Regteren Altena, Tristan Honsinger, Wolter Wierbos, Tobias Delius vagy Mary Oliver. És az impozáns névsorban a műhelyhez lazán kötődő arcok is felbukkannak, például Peter Brötzmann, John Tchicai, Dud Pukwana, Derek Bailey, Evan Parker és Steve Lacy. 

Ember, aki számít

2012.04.20. 10:11

Christian Marclay performer, képzőművész, filmes, de nekem leginkább zenész. Olyan művészekkel dolgozott együtt, mint John Zorn, William Hooker, Elliott Sharp, Otomo Yoshihide, Butch Morris, Shelley Hirsh, vagy a Sinic Youth. A listát bővíthetném, mondjuk Okkuyung Lee, vagy akár Thurston Moore nevével, de minek. Lemezeken, lemezjátszókon, illetve olyan elektronikus eszközökön játszik, amikkel hangokat lehet manipulálni. Másképp; zajzenész, de mondhatjuk DJ.

 

Ő az egyike azon keveseknek, akik azelőtt léptek föl Budapesten, mielőtt szélesebb körben ismertek lettek volna. A nyolcvanas évek végén a Közgáz Jazz Klubban adott koncertje megrázó élmény volt annak a 100 embernek, aki ott volt. Hatása, többek között Palotai Zsolt munkásságában is felmutatható. A Newsweek szerint napjaink 10 legfontosabb művészeinek egyike. Igazán elgondolkodtató azonban az, hogy a Time magazin a világ legbefolyásosabb személyiségeit felsorakoztató listán (The 100 Most Influential People in the World, 2012) a második helyet foglalja el! "Ezek az emberek azok, akik inspirálnak és szórakoztatnak bennünket, és akik megváltoztatják a világot". Ebben a sorban Angela Merkel a 86., és Jeremy Lin, tajvani származású amerikai kosárlabdázó az első.

És ez jó. Ezek szerint létezik egy kortárs világ, ahol számít a kreativitás. Nem feltétlenül Magyarországon, de legalább van. Persze azért most elég sokan nyüstölik a keresőprogramokat, hogy ki is ez a csávó. És, hogy a képzőművészet felől jobban megközelíthető a munkássága, de az elválaszthatatlan a zenéjétől, amiről meg nehéz írni. Csak közhelyeket tudnék, hogy provokatív, posztmodern, konceptuális, de inkább hallgatni kell, bár tudom, hogy nehezen hozzáférhető a zenéje.

Mikor itt volt kaptam tőle egy tárgyat. Egyik oldalán megnyomott bakelit, meztelenül. Record Without Cover. Karcosan, porosan. Mint a zene. Persze én hazahoztam, és becsomagolva őrzöm. Az alkotó szándékaival ellentétben nem dolgozhat tovább rajta az esetlegesség vasfoga. Lehet, hogy azóta sokat ér?

Válogatott albumok:
Christian Marclay: More Encores (ReR,1988)
Christian Marclay: Records 1981-1989 (Atavistic,1997)
Christian Marclay, Thurston Moore, Lee Ranaldo: Victoriaville Mai 1999 (VICTO, 2000)
Christian Marclay, Elliott Sharp: High Noon (Intact, 2000)
Christian Marclay, Otomo Yoshihide: Moving Parts (Asphodel, 2000)

Vijay Iyer

2011.01.27. 12:40

Ha van az elmúlt évtizednek hozadéka, az Vijay Iyer és az általa megtestesített művelt, szuperszonikus technikai színvonalon álló és összetett formákban is világosan gondolkodó zenész eszménye. Tamil bevándorlók gyermekeként már Amerikában született, és hogy a Yale-en végzett matematika-fizika szakon, jelenleg pedig a kaliforniai Berkeleyn tanít a tudományok és művészetek doktoraként, csak mellékszál ahhoz képest, hogy olyan integráns zenei világot teremtett, amilyen ötvenévente születik csak. A Historycity triólemez, ugyanolyan jó, mint korábbi, más felállású lemezei, sőt, tavaly megjelent még egy ezeknél is jobb szólózongora-felvétele is, de ez lényegtelen. Iyer életművet épít, mélyen kiaknázza a zongora testét, meghökkentő hangszíneket hoz felszínre, amiket végtelen dinamikai árnyaltsággal tálal. Vannak persze indiai alapok, de ugyanennyire jelen vannak a klasszikus atlanti kultúra lenyomatai, mindez egy még soha nem hallott modern formaruhába öltöztetve. A mában nagy erővel rendet vágó avantgárd a javából!
A szöveg alatt a kis lejátszó segítségével a Grammy-díj várományos Historicity lemezről egy első hallgatásra is könnyebben befogadható darabot lehet meghallgatni.
 

 

Szerző: turorudi

1 komment

Címkék: vijay iyer

A halál szerelmese

2011.01.25. 01:32

Valami olyasmit mondott Brad Mehldau és Joshua Redman a novemberi MüPá-s duókoncertjükön, hogy azért dolgoznak fel popdalokat, mert a srácok, akik ezeket játszották és írták, az ő fiatalságuk idoljai voltak. Szerintem ez mellébeszélés! A jazz mindig is rengeteget merített a popdalokból; ez tehát tradíció.

Viszont meg kell nézi Mehldau lemezeit, repertoárját és akkor kiderül, hogy ebből a  bizonyos generációból bizony ő leginkább olyasmihez nyúl, amit fiatal korukban elhunyt ikonikus zenészek énekeltek. A Nirvana és Kurt Cobain, Jeff Buckley és személyes kedvence, Nick Drake. Egyik albuma címét is Drake-től kölcsönözte: Day is Done. Mehldau vonzódását a német romantikusokhoz és a romantikus fájdalom halálkultuszához több lemezen is felfedezhetjük. A Renée Fleming operaénekesnővel készített Love Sublime ugyan Mehldau szerzeményeit tartalmazza, de a borító fülszövegében Schubert, Schumann, Mahler és Brahms a hivatkozási alap, irodalomból pedig Rilke. De ott az Elegiac Cycle szólózongora-lemez, ami Chopin egyfajta jazz-átértelmezése. A kiindulási pont pedig mi más lehetne, mint Goethe ifjú Wertherje. A szerelmi bánat elől a halálba menekülő ifjúhoz címzett Young Werther a bemutatkozó Introducing Brad Mehldau lemezen hallható.

Itt alul pedig a kis lejátszó segítségével meghallgatható az említett budapesti koncert felvételéről a Jeff Buckley-átdolgozás, a Dream Brother.


Szerző: turorudi

1 komment

Címkék: brad mehldau

2010 jazz koncertjei

2010.12.30. 15:13

Idén is összeállítottuk az év általunk legjobbnak vélt magyarországi jazz-koncertjeiből álló listánkat. Ezúttal 12 koncertet választottunk ki a termésből, igaz ebben az évben nem mondhatjuk el, amit korábban: valószínűleg most néhány fontosabb koncert kimaradt, ezért arra kérünk benneteket, hogy írjátok meg, nektek mi tetszett a legjobban. A magam részéről kicsit szomorú vagyok, hogy manapság nagy bizonyossággal nem kerül be magyar előadó egy ilyen összeállításba, és nem túl felvillanyozó olvasni azt sem, hogy másutt milyen merítési közege VAN a jazzbarátnak (a legjobb lemezek kiválogatására a hozzáférhetetlenség miatt ezért nem is vállalkozunk, de akinek volt kedenc jazz-lemeze, azt is megírhatja). A lista természetesen szubjektív, az előadókra kattintva elolvashatók azok a cikkek, interjúk vagy kritikák, amelyekben a koncertekről írtunk különféle újságokba (a lista tehát a kép alatt)

12. Flat Earth Society (Trafó, október 16.)

11. Sex Mob: Sexotica (Gödör, március 22.)

10. Chucho Valdés (MűPa, november 15.)

9. Arto Lindsay (Trafó, november 20.)

8. Chris Potter (Gödör, május 7.)

7. Paco de Lucia (MűPa, március 28.)

6. Jim Hall Trió (Trafó, április 8.)

5. Craig Taborn (Gödör, október 20.)

4. Jamie Saft (A38, október 10.)

3. Full Blast (A38, szeptember 10.)

2. The Thing (A38, december 7.)

1. Ken Vandermark és Paal Nilssen-Love (A38, április 17.)

Szerző: turorudi

1 komment

Címkék: bestof 2010

Pénteken Magyarországra látogat Peter Brötzmann, a radikális avantgárd atyja, doyenje és mind a mai napig legharcosabb alakja. Sokan "Vastüdő"-nek hívják elképesztő intenzitású szaxofon-, klarinét- és tárogató játéka miatt. Az Újbuda Jazzfesztivál keretében pályafutásának talán legelementárisabb triójával, a Full Blast-tal érkezik az A38-ra. Két svájci, egy dobos és egy basszugitáros áll mellette ebben a formációban: az ég garantálhatóan le fog szakadni. ITT blogunk egyik fele mesél Brötzmannról, alább pedig maga a "Vastüdő" nyilatkozik a Jazz blog másik felének (az interjú korábban a Magyar Narancsban jelent meg, itt annak teljes, kibővített változata olvasható).

Magyarországról mindenképpen meg kell kérdeznünk: hogyan találkozott a tárogatóval?

Felléptem néhány alkalommal a Debreceni Jazzfesztiválon és az ottani zeneiskolában találkoztam Nagy Attila hangszerésszel. Meghívott a műhelyébe, ahol azonnal felkeltette az érdeklődésemet az ott lévő 5-6 tárogató. Volt eladó példánya és kiválasztottam azt a Schunda-féle hangszert, amin mind a mai napig játszom.

Ön jelen volt a free jazz megszületésénél, sőt, talán Peter Brötzmann nélkül a XX. századi európai zenekultúra némileg más irányba haladt volna. Kérem, meséljen a kezdetekről és azokról a lényegi szempontokról, amelyek meghatározták az Ön gondolkodását!

Először klarinéton játszottam dixieland és swing zenekarokban. A zene számomra csak egy kellemes, de mellékes időtöltés volt, mert sokkal inkább a képzőművészetnek éltem. Mégis sokat fejlődhettem a zene terén is, mert szerencsém volt találkozni régi, kiváló zenészekkel akikkel végülis a pályára kerültem.. Ekkor a Hard-Bop ideje volt és ennek hatására tenor –és altszaxofonon kezdtem játszani. Amennyire szerettem Art Blakey és mondjuk Horace Silver zenéjét, annyira formalistának is találtam őket. Több híres művésszel volt alkalmam együtt dolgozni, például Nam June Paik koreai videoművésszel, hallgattam sok korai Stockhausent, mert az ő kölni elektronikuszenei stúdiója közel volt hozzánk: ott megismerkedhettem John Cage-dzsel is, így hozzájutottam némi információhoz a jazzen kívüli zenéről is. Hallhattam az összes fontosabb új amerikai zenét, Miles Davist, John Coltrane különféle együtteseit, Cannonball Adderleyt, Eric Dolphyt, a Charlie Mingus Bandet, és Ornette Colemant, akivel a brémai rádióban személyesen is találkoztam. Tehát minden irányból értek hatások, de éreztem, hogy a fantasztikus amerikaiak mellett önálló hangot kell találnom, amin elmesélhetem a történeteimet, az életemet. Ez a hatvanas évek közepén történt, amely politikailag nagyon aktív időszak volt itt Európában is. Kicsit fiatalosat és esztelent akartunk kitalálni, amivel megváltoztathatjuk és jobbá tehetjük a világot. Visszatekintve ez illúzió volt.

Sokan úgy tartják, hogy amit Ornette Coleman „Free Jazz” című lemeze jelentett Amerikában, ugyanazt jelentette az Ön „Machine Gun” című lemezének 1968-as megjelenése Európában. Milyen különbözőségeket és hasonlóságokat lát az európai és az amerikai dzsessz között?

Amerika sok olyan pasast állított ki, mint Cecil Taylor vagy Ornette Coleman. Akár akarták, akár nem, az ő zenéjük az amerikai tradíciókban gyökerezett; vérükben volt a blues, az a zenei kultúra, ami természetesen nem volt és nincs is meg itt Európában. Én a háború alatt születtem és utána nőttem fel: németként fel kellett tennünk magunknak kérdéseket és meg kellett találnunk a válaszokat a hülye háború minden itt hagyott problémájára. Ez összegződött az európai művészetben: akár zenéről, akár képzőművészetről beszélünk, egy bizonyos ponton mindent le kell rombolni azért, hogy valami újat építhessünk fel.

Kérem, meséljen a Peter Kowald-dal eltöltött időszakról! Arra is kíváncsi lennék, mai szemmel hogyan tekint lemezkiadójukra, az FMP-re.

Mikor egyetemre mentem itt Wuppertalban, ő a gimnáziumba járt még. Éppen egy bőgőst kerestem, ez a srác pedig érdeklődött az új jazz iránt, de akkor még tubán játszott. Az első 10 év harcos és küzdelmes volt, Alexander von Schlippenbach is ekkortájt csatlakozott hozzánk. Az egyetem után egy reklámügynökségnél dolgoztam, az ott keresett pénzből megtakarítottam valamennyit és elhatároztam, hogy megjelentetem az első lemezt, ami a Peter Kowalddal és Sven Åke Johansonnal közös triónk felvétele volt. Egy évvel később megszerveztem a Machine Gun Octet-et, amivel már fesztiválokra jártunk. Közben a német rádiók - a brémai, a hamburgi, a Südwestfunk Baden-Badenban – mind segítőkészek voltak, munkát adtak nekünk és néha technikai felszerelést is biztosítottak számunkra. Egyre több zenész érdeklődött a zenéim iránt: Steve Lacy és Don Cherry például. A bőgős Jost Gebers vállalta, hogy a körvonalazódó kiadó adminisztrációját végzi, de a teljes munka kollektív volt, mindenkinek volt feladata. Tehát az első trió-produkcióm indította el a Free Music Production-t (FMP) Berlinben.

Mely zenekari felállás áll az Ön szívéhez legközelebb? Nincsen-e ellentmondás a free jazz kötetlensége és egy akkora zenekari formáció szervezettsége között, mint a Chicago Tentet?

Szeretek kis együttesekkel játszani, mert ez sokkal intimebb és jobban ki lehet fejteni az ötleteket. Ugyanakkor szerencsés vagyok a Chicago Tentettel, mert már tíz éve együtt vagyunk, csupán kis változtatás történt. Itt amerikaiak és európaiak jól megértik egymást és nagyon szerethető, ahogyan tíz különféle egyéniség minden hivatalos segítség nélkül egymásra tudott találni. De ez csak addig működik, amíg mindenki hajlandó az ötletekre rábólintani.

Mit gondol a fősodor és a réteg-műfajok kapcsolatáról?

Az a fajta zene, amit mi játszunk, mindig is nagyon speciális és szűk közönséget vonzott. Ha egy fesztiválon ezer ember van, akkor ott bennünket százan hallgatnak és az már jó aránynak számít. Minden jó zenének joga van ahhoz, hogy létezzen, de a mi megközelítésünk teljesen más, mint a hagyományos amerikai szórakoztató ipar zenéje. Mi az európai művészeti formában gondolkodunk, soha nem fogunk nagy üzletté válni, ehelyett a bejárandó utakat keressük. A zenei innováció a mi tájékunkról érkezik, nem a mainstream felől. Ha az emberek úgy döntenek, hogy a jazz kereskedelmi tényező, akkor gondolják azt, én viszont úgy látom magamat, mint például Thelonious Monk és Coleman Hawkins hagyatékának folytatója. A jazz zenészeknek harcolniuk kell!

Koncertjei után a színpadon számos, jól megrágott nád-fúvókát találni. Mit jelképez szóló improvizációinak összetett textúrája, és radikális dinamizmusa? Hogyan gondolkodik Ön ritmus és dallam kapcsolatáról?

Nem gondolok túl sokat ebben az összefüggésben a teoretikus kapcsolatokról, mert ezek a kapcsolódások néha csak maguktól születnek meg. Már egy szóló koncert első pillanatában rájövök, hogy amivel elkezdeném, el kell felejtenem, mert egészen mást fogok úgyis játszani. Mindig a pillanat dönti el, hogy pontosan mi fog történni.

Ön szerint mit jelent ma a free jazz? A fiatalabb muzsikus-nemzedék tagjai közül kik azok, akik Ön szerint tovább viszik a fáklyát?


Azt gondolom, hogy el kell felejtenünk a „free jazz” kifejezést. Csak egy rövid időszakra mondhatjuk, hogy az a free időszaka volt, mivel nagyon hamar megtanultuk azt, hogy – csakúgy mint az életben – a művészetben sincsen semmi ingyen (itt a „free” szó jelentésével játszik, amely egyrészt a free jazz szabadságára utal, másrészt azt jelenti, hogy valami ingyen van). Mindig küzdenünk kell a formával, a tartalommal, saját magunkkal és ez nem szabadság. Ha megkérdezik tőlem, miféle zenét játszok, akkor egyszerűen csak azt mondom, hogy jazzt. Ami a fiatalabb zenészeket illeti: jómagam, és a barátaim, mint például (Han) Bennink és a nálam valamivel öregebb Misha, (Mengelberg) már igazán idősek vagyunk. De a fiatalok, mint mondjuk Mats Gustafsson, Ken Vandermark és Paal Nielssen-Love is már 40 környékén járnak. Fogalmam sincs, hol vannak az igazán fiatalok, a 20-25 évesek.

A keletnémet jazz él!

2010.08.09. 10:38

Persze ehhez tartozik az a történet, hogy volt egy nagyon furcsa, nyomorult ország, ahol csodálatos jazzélet volt a hetvenes nyolcvanas években. Fesztiválok, nagyszerű zenészek, és még szolidan ki is adtak valamiket belőle bakeliten egy Amiga nevű labelen. Erős volt a kontroll, de valahogy a szöveg nélküli zenétől nem félt a párt, meg a titkosrendőrség. Így aztán a Haus der Jugend Talante zegzugos épületében több ezren szorongtunk, ittuk az olcsó sört, és hatalmas koncerteket hallgattunk. Az egyik színpadképet egy vörös macskát simogató Marx festmény zárta. De komoly vándorlás volt a lipcsei fesztiválokra is, ahol az állatkertben sikerült elérnünk az illuminációt. És nem csak helyi zenészek toltak, hanem a világ modernista élcsapata tiszteletét tette, kíváncsiságból, meg mert nagy történet volt. Ebben a közegben nem volt közepe a jazznek, talán létezett valami vidám nyál, de zöme az nagyon német, kortárs és radikális volt.

Aztán leomlott a fal, betört az olcsó hifi, a banán, és minden ami a konzumkultúrából gagyi, és elkezdték szégyellni a múltjukat. Ahogy leemelték a fedőt a közönség nyomtalanul eltűnt, vagy átvonult a gondtalan pop világába, a zenészek meg nyomorogtak, vagy éppen Japánban, esetleg Kanadában koncerteztek kis klubokban. Néhány éve Berlinben jártunkban összefutottunk Ulrich Gumperttel egy kubban, ahol a quartettjével játszott és rajtunk kívül még négy ember volt. A harmadik pohár bor után elmondta, hogy szociális segélyből él. Kurt Weill és Erik Satie örököse vidáman megaláztatott.

De úgy tűnik valami elmozdult. Egyrészt megjelennek CD-n a klasszikus korszak nagyszerű albumai, ami többek között Ulli Blobel aktivitásának köszönhető. Ő még az NDK-ban kezdte, Jazzwerkstatt Peitz néven szervezett fesztiválokat az 1984-es emigrációjáig. 1999-ben reaktiválta magát, lemezkiadót indított Jazzwerstatt címen, meg koncerteket és turnékat szervez. A másik bástya a svájci Intakt nevű kiadó, amely mindig is elkötelezett volt az ügyben.
Emellett jelennek meg tök új anyagok is. Gumpert is új Workshop Bandet szervezett immár fiatalokkal, de működnek a nagy öregek, régi formációk is. Van új Doppelmoppel album, számos formációban feltűnik Conrad illetve a Johannes Bauer, Günter Sommer. Talán csak a Dietmar Diesner tűnt el valahol a drezdai képzőművészet világában, meg hát akik már csak „ott fönt” játszanak, mint például Manfred Shulze.
Jó lenne összehozni egy olyan Közgáz Klubbos ex NDK-s fesztivált!

Addig is néhány lemez, ami kiderül, hogy miről beszélünk, és többnyire elérhetőek. Az újrakiadott anyagok ma is érvényesek, az újak meg szinkronban vannak a hasonló európai mozgásokkal, mégis van bennük valami sajátos, endékás íz. Radeberger sör, a weimari köztársaság, Brecht, a kabarék világa, szarkazmus, és a szabadság utáni vágy, az egyenruhák és a vegyi gyárak szaga, ilyenek.

(A képeken Ulrich Gumpert; Zentralquartett; Conny Bauer)

Ulrich Gumpert Workshop Band 2

Ez két klasszikus lemez egy tokban. Az unter anderem:’n Tango für Gitti (1978), és az Echos von Karolinenhof (1979). Heinz Becker, Manfred Hering, Ernst-Ludwig Petrowsky,
Helmut Horfhoff, Conrad Bauer, Klaus koch, Günter Baby Sommer, feszes kompozíciók, kreativitás, indulat és irónia. KATARTIKUS.

Ulrich Gumpert Workshop Band

Smell a Rat
Ugyanaz a klasszikus felállás, mint föntebb csak 2006-os felvételek, Gumpert és Sommer kompozíciókkal. Bölcsebb, de nekem bejön.

Ulrich Gumpert Quartette

2006-os felvételek a fiatalokkal. Az karakter ugyanaz, a zenészek meg a jövő reménységei.

Doppelmoppel
Outside This Area
Conny és Johannes Bauer, Uwe Kropinski és Joe Sachse 2007-ben stúdióban. Két gitár két pozan, igazán különleges hangzás. Mint negyed századdal azelőtt, hisz 1982-ben alakultak.

Bauer 4
Family Affairs (2007)
A két pozanos Bauer mellet a legfiatalabb testvér Matthias Bauer bőgőzik, és Conny fia, Louis Rastig dobol. Improvizált farmzene a javából.

Synopsis
Auf Der Elbe Schwimmt Ein Rosa Krokodil
Alapvetés 1974-ből, ami szintén soha nem jelent meg az NDK-ban. Conrad Bauer, Gumpert, Petrowsky, Sommer.

Zentralquartett
Careless Love (1997) és a 11 Songs - Aus Teutschen Landen (2005)
A Zentral ugyanaz mint a Synopsis, és az urak azért folyamatosan alkottak. Ebből két album a példának okáért.

Nickelsdorf  hegyeshalmon túl, már Ausztriában található falu, ahol van egy jazz kocsma, amit egy Hans Falb nevű megszállott üzemeltet. Évközben is vannak koncertek, de a lényeg a nyár közepén esedékes Konfrontáció. Ez az avantgárd jazz egyik utolsó, de markáns szigete. Idén ez négy napos, a koncertek az udvaron, a hangulat családias, a sör rendben, és az esemény kurátora a házigazda mellet Mats Gustafson. Van kemping, a tornateremben hálózsákos heverési lehetőség, filmvetítések, lehet CD-ket vásárolni, kelet-európaiaknak jegyárkedvezmény, de a lényeg a koncertek.

Lesz kibővitett The Thing, The Ex  fúvósokkal megtolva, és kiemelés, rangsor nélkül Günther Christman, Paul Lovens, Johannes Bauer, Ken Vandermark, John Lindberg, Ab Baars, Peter Brötzmann, Toshinori Kondo, Paal Nilssen-Love, Sven-Ake Johansson, Joe McPhee, Roscoe Mitchell, Evan Parker, Hugh Ragin, ilyenek. Napi átlag négy koncert, a részletes program ITT.

Chet Baker életrajz

2010.06.07. 14:30

Jeroen de Valk: Chet Baker
A lírai hangú jazztrombitás
(Silenos Könyvkiadó, 2010 Budapest)

Könyvet olvasni jó. Imádom az életrajzokat! Meg a jazzt. Szóval azonnal megtalált a Chet életrajz. Jazzkönyvből különösen szarul vagyunk ellátva, szóval hiánypótló műről beszélünk. A holland Jeroen de Valk nevű úr írta a könyvet, aminek a második bővített kiadását sikerült magyarra fordítani. A szöveg alapos, dolgos, de nincs mögötte látomás, és nem egy Esterházy Péter írta. Nem akar több lenni, mint aminek látszik. Nem derül ki számomra az a rettenet, hogy lehet valaki egyszerre egy heroin függő lúzer, és egy zseniális trombitás egyszerre.

Baker története tipikus. Az ötvenes években már sztár, korszakos felvételeket készít Charlie Parkerrel, Gerry Mullinannel, Stan Getzeel, hamar megtalálja a saját hangját, leválik Miles Davis bűvköréből, azonban a heroin megfogja. Meg az alkohol, a kokain és a társaik. A hatvanas évek közepére megbízhatatlanná válik, Amerikában leírják, Olaszországban börtönbe kerül, kiverik a fogait, ami egy trombitásnak komoly hátrány. Aztán valahogy a hetvenes évek közepétől mégis föláll, de nagyjából csak Európában koncertezik, ad ki lemezeket. Lakása, bankszámlája nincs, csavargó életet él, sokat hibázik, mégis van munkája, a zenészei inkább közepesek, de összejönnek zseniális felvételek is. Azért írom így, mert élőben nem hallottam, bár azt mondják megrázó tudott lenni, ha hozzájutott a napi adagjához. Ekkor már csak a mély regiszterekben játszik, kicsi a repertoárja, pöszén énekel, de valami olyat tud, amit senki más sem, pedig még a kottát sem ismeri. Bár ezek olyan zenék amikhez érni kell.  Mondjuk, mint Krúdyhoz.

Aztán 58 éves korában, 1988-ban kiesett vagy kiugrott egy amszterdami szálloda ablakából és befejezte a földi pályafutását.  Az író perspektívája miatt a könyv nagyobb része erről az időszakról szól, és ez nem baj. Aki az ötvenes-hatvanak évek amerikai jazzvilágáról szeretne olvasni, az olvassa inkább a Miles Davis önéletrajzát.

Számomra Chet Baker egy bukott angyal, tehát szívesen olvasok róla bármit, akinek meg nem jelent semmit, az vélhetően kezébe sem veszi a könyvet. Ez egy korrekt kiadvány sok középszar fotóval, borzasztó alcímmel, és egy kommentárokkal ellátott diszkográfiával közel kétszázötven lemezről, ami komoly segítség eligazodni az életműben.

Kíváncsi lennék mennyi fogy el belőle, mert a Baker rajongók várhatóan begyűjtik. Azok nem tudom hányan lehetnek, de majd megkérdezem a kiadót. És akkor miért nem adnak ki több jazz életrajzot?

Nekem az európai korszakából az alap a Chet's Choice, az As Time Goes By, és a Cool Cat. Hát neked?

Szerző: Kolbasz

8 komment

Címkék: chet baker

Könyvtár jazzbarátoknak

2010.05.31. 23:09

A könyvtár nagy. A teljességre törekszik. Ha keresek valamit, megkérdezem a haveromat, van neked Ellery Eskelined? Ha nincs neki, márpedig nincs, akkor irány a könyvtár. Kell lenni egy helynek a világon, ahol minden megvan! Vagy majdnem. Borges óta tudjuk, a könyvtár végtelen, olyan mint az internet. Vagy mint az elágazó ösvények kertje, ahol nekünk nem térkép ez a táj.


 

Persze ez szimbolikus, mint manapság minden, de tényleg van egy hely, ahol komoly esélyünk van arra, hogy megtaláljuk, amit keresünk. Az intézmény a hetvenes éveket idézi, de a gyűjtemény figyelemre méltó, több mint tizenhatezer hangzó anyag lakik benne. Komoly munkával, jó ízléssel van összeválogatva az anyag, szinte a lehetőségeken is túlmutat a vállalás. Egyszerűen ki kell haladni Újpestre, megkeresni a könyvtárat, amiben segít EZ a link, de a Facebookon is megtalálhatóak. Érdemes készülni, mert komoly a választék, jazzben, rockban, etnóban és komolyzenében. Van katalógus, de én kijegyzetelem előre, hogy mire vagyok kíváncsi. Ki lehet kölcsönözni a CD-ket, aztán lehet ismerkedni az anyaggal. Aki viszont Edvin Martont keres annak nem ajánlott. Biztos van ott sok más is, film, könyvek, internet, de én még nem jutottam túl a zenéken. Bárcsak lenne ilyen hely minden kerületben!
 

Hemophiliac

2010.05.05. 12:49

John Zorn - szaxofon, hang
Ikue Mori - dobgép, elektronika
Mike Patton - hang, elektronika
 

Kezdjük az elején. Egy audiocédé van a meghajtóban, és miután megnyomjuk a play gombot, hangokat hallunk a fejhallgatón keresztül. Azért a fejhallgatón, hogy a környezetünket ne károsítsuk. Igaz, autóban is hallgathatnánk, de úgy nehéz cikket írni, viszont a rendőr elriasztására kiválóan alkalmas.



Mint a borító jelzi, ezt a koncertet 2003 szeptemberében rögzítették a New York-i Tonic klubban, és abból az alkalomból rendezték, hogy az altszaxofonos John Zorn ötvenéves lett. Kívüle még két ember lépett fel. Mike Patton, aki az art-rock szcénában elég jó név, hangokat hallatott. Azt nem állítanánk, hogy énekelt, de valami kijött a szájából, amit aztán különféle elektromos kütyükkel manipuláltak. (Vagy nem.) Ikue Mori pedig laptopon játszott, ami annyit jelent, hogy egy feketébe öltözött japán nõ mozdulatlanul bámul egy monitort, miközben az egér finom mozgatásával különféle hangmintákat rángat összevissza, majd egy hangerő-szabályozó gomb segítségével beküldi őket az akusztikus térbe. Ez a formáció a Hemophiliac nevet kapta, s amit létrehozott, az hármójuk közös szüleménye. Nincs főnök, zeneszerző, csak interakció, kölcsönös figyelem és respekt. Egy hangszer, egy hang és egy számítógép kommunikációja.

Amit hallunk, az leírhatatlan és brutális. Úgy indul, mintha egy guillotine szakadna ránk, és épp ilyen intenzitással folytatja. A gyökerei valahol John Cage és Karlheinz Stockhausen zenéje, a brit improvizációs free jazz és a Charles Ives-féle konkrét zene, és a punk körül lehetnek. A totalitás vállalásával készült, és nagyon gyors váltásokra épül. Nincs benne repetíció, nincs benne blues vagy szving, nincs dallam, ritmus, hangnem, szóval semmi olyasmi, ami a zenét általában leírhatóvá teszi, úgyhogy ezzel nem is kísérletezünk tovább. Nincs dramaturgiája, előzménye, viszont nagyon emelkedett.

Mire használható egy ilyen CD? Például embert lehet vele kínozni. Ha kellő hangerővel nyomatjuk a fejébe, és nem lelkesedik érte, előbb bevallja ügynökmúltját, a továbbiakban pedig maradandó egészségkárosodás érhető el. Ismételt használata halált is okozhat! (Gyerekek esetén nem garantált a hatás, mert a számítógépes játékok hangképe immúnissá teheti őket a Hemophiliac ellen.)

Esetleg tanulmányt lehet írni róla, hiszen a világon minden belemagyarázható, szeptember 11-étõl Wittgensteinen át a pornográfiáig, bármi legyen is a szerzõ szakterülete. Aztán lehet egyszerűen csak hallgatni. Persze csak nagyon hangosan, úgy viszont könnyen katarzis lesz a vége! És azon is lehet gondolkozni, hogy az emberek kínzása és a katarzis hogyan fér meg egy 750 megabyte-nyi területen.

A zenekarnak megjelent egy dupla albuma, limited edition, ami csak a Zorn kiadójának honlapjáról, a (www.tzadik.com) volt elérhető (Hemophiliac: Hemophiliac (Tzadik Limited Edition)). Elfogyott, nehéz beszerezni. Aztán a mester 50. szülinapján is adtak így egy koncertet, amit a Tzadik kiadott, és az hozzáférhető (Hemophiliac : 50th Birthday Celebration Volume Six).

Ha valaki kíváncsi, honnan való a képrészlet a Jazz Blog fejlécében, az nézze meg  a bejegyzést követő filmet. De nézze meg az is, aki csak egyszerűen a jazz aranykorának kulcsfiguráival akar ismerkedni. Igaz, hiányzik a fotóról Duke Ellington, John Coltrane és Miles Davis, szegény Charlie Parker pedig már 3 éve halott volt a fotózás évében. Ott van viszont Dizzy Gillespie, aki – bár erről kevés szó esik – az egyik legfontosabb fejezet volt a jazz történetében, és ott van 5 olyan muzsikus is, akikre az utókor legnagyobb zenészei kérdés nélkül szoktak hivatkozni: Charlie Mingus, Sonny Rollins, Lester Young, Coleman Hawkins és Gerry Mulligan. Egy sereg úgynevezett kismester is felsorakozott a 126. utca sarkán ezen az augusztusi reggelen 1958-ban, olyanok, akik koruk megkerülhetetlen alakjai voltak, és akik nélkül ma sokkal kevesebben tudnák, mi az a jazz. És végül – bár a képnek természetesen nincs főszereplője – a jazz nagy-nagy központi figurája, aki körül – mint az kiderül – a fotózás menete is zajlott: Thelonious Monk – ott áll az első sorban, a jobb harmadban, vajszínű zakóban, fekete szemüvegben. A legendás fotót ITT lehet részletesen megvizsgálni, kiemelvei az egyes zenészeket. A fotózás napjáról készült (Oscar-díjra is jelölt) dokumentumfilm pedig alant (vagy a főoldalról továbbkattintás után) tekinthető meg (7 részre bontva).

Szerző: turorudi

4 komment

Címkék: jazztörténelem

A hiányzó bátorságról

2010.04.30. 00:53

Peter Kowald - Benkő Róbert - Grencsó István - Geröly Tamás
2 Improvisations (Live Recording - Győr, 1988)


Ez a lemez tulajdonképpen nincs! Kordokumentum 1988-ból, egy győri koncertről. Nincs kiadva, kapni nem lehet, legfeljebb csak személyesen Grencsó Istvántól ajándékba. Mióta hallottam a Vandermarkék előtt a Grencsó Kollektívát, azon gondolkodom, hogy ezt a zenét Magyarországon azóta sem játssza más így, sőt, egyáltalán nem játssza; és ez a mondat előjelek nélkül áll, állapotra utal. Viszont Grencsó István sem változott túl sokat. Akkor már nagyjából tudta tenorszaxofonon azt, amit ma is, jellegzetes tónusokat hallunk, a kitartott hangok közben felismerhető a vibrato és a dallamívek is összetéveszthetetlenek. A tenor mellett a második improvizációban megszólal a baritonszaxofon is, de az hallhatóan nem igazán megy Grencsónak – azóta talán nem is használta.

De mégis, mi lehet a változatlan, statikus előadói habitus mögött, hogy a szabadzene területén az eltelt huszonévek során még mindig ugyanott járunk? Ez a koncert akár tegnap is elhangozhatott volna, még akkor is, ha Grencsónak ma már vannak sokkal inkább programorientált zenéi, konkrét, megírt témákkal. Mégis, mai zenéje ugyanaz, mint ’88-ban, és hát ott a lemezen Peter Kowald, aki miatt pedig azt érezhetjük, hogy a hatvanas évek végétől nem változott semmi. Valamiért a szabadzene nem kopik, de nem is fejlődik. Örök zene volna? Mondjuk, hogy az, de ezt az örökséget nagyon kevesen hordozzák, főleg nálunk, Magyarországon.

A két bőgős itt nagyon szabadon legelészik, jobb oldalon Kowald kopogós, rettenetesen erős hangzása áll szemben a bal oldalon hallható Benkő Róbert – akkor még – lágy, gyakran pengetett harmóniákra hegyezett játékával, az első negyed órában csak ők birkóznak egymással. Grencsó a két bőgőt központba állító anyagon (legalábbis az első, hosszú improvizációban) nem főszereplő, de mégis azt érezni, hogy a „húzd meg-ereszd meg” építkezés ötlete tőle származik. Ma már ennél jobban törekszik a területfoglalásra, biztos, hogy nem hallunk olyan koncertet tőle, ahol negyed óráig nem játszik; viszont van olyan zenekara, ahol a ritmusszekció hangszereiből 2-2 van. Geröly Tamás a dobokon még később, úgy a huszadik perc tájékán lép be, reflektív ritmusai jól működnek a tényleg erős hatású duplikált bőgők mögött.

Érdekes, hogy mennyire nincs fennmaradt hagyatéka a magyar avantgárd- és free jazznek. Talán azért, mert nem nagyon volt minek fennmaradnia; ha körbenézünk, ma sem látunk más arcokat, mint akik akkor voltak. Pedig csak oda kell állni és játszani: látszatra ez a legkönnyebb válfaja a jazznek. Csak hát a bátorság, az hiányzik nagyon!

Hogy merült fel a Bartók project ötlete?

Először is nem igazán Bartók, mert a család nem engedélyezi a Bartók adaptációkat. A projekt tulajdonképpen több műfaj kombinációja. Ahogy Bartók a műveihez az általa gyűjtött népzene szolgált alapul, úgy számunkra is ez a gyűjtemény volt az egyik forrás. Továbbá felhasználjuk még a saját műveimet is, melyeket ezek a zenék ihlettek. Sokat hallgatok ilyen zenéket, így magam is megpróbáltam hasonlókat írni. Igazán sajnálom, hogy nem tudtunk Bartók-műveket játszani Budapesten!

Pedig kíváncsiak lennénk az ön feldolgozásaira!

Sok jazz-zenész szerette volna a Mikrokozmoszt eljátszani, ők mind kaptak egy levelet az ügyvédtől, aki perrel fenyegetőzött. Ilyenkor a lemezkiadó tárgyal az ügyvédjükkel, hogy ne kelljen pereskedésbe bonyolódni, és egyáltalán belemenni ebbe a drága és kényelmetlen helyzetbe, minek végén kompromisszumot kötnek, és a kész hanganyagon csak annyit tüntetnek fel, hogy a zenét Bartók ihlette. Beszéltem erről a tervemről a new york-i magyar nagykövetségen, és az ő első reakciójuk az volt, hogy persze, csináljuk, Bartók a magyar kultúra része, mindenképpen megoldjuk. Aztán kaptam tőlük egy e-mailt, hogy igazam volt, mégis gond van. Beszéltem a Bartók-kották kiadójával is, ők értették meg velem, hogy ez nem lesz egyszerű, hogy minden zeneszerző más ügy. Bernstein esetében például bizonyos dolgokat szabad, másokat nem. Rákérdeztünk, hogy mi a logika mögötte, a válasz az volt, hogy nincs logika. Nem tudom, önöknél hogy szól a törvény, de az USA-ban 60 vagy 70 év volt a szerzői jogok lejáratának ideje. Két éve Miki Egér szerzői jogai lejártak, de Walt Disney örökösei azt mondták, hogy Miki egér a miénk, nem lehet akárkié! A Kongresszust és a Szenátust is meggyőzték, hogy a szerzői jogaikat 90 évre hosszabbítsák meg. Az emberek azt gondolják, ez a művészek jogait védi, pedig nem. A Walt Disney egy hatalmas cég, és ha elvesztik Miki Egér jogait, akkor mindennek, amit erre a figurára építettek, játékoknak, vidámparkoknak a bevételeit is elvesztik, ugyanakkor egy művésznek, zenésznek nincsenek ilyen jellegű bevételei. Persze ha a műveinek egy részét mint hangminta felhasználják, mondjuk pop, vagy rap zenében akkor fizetni kell az eredeti részletéért is.

Szerző: Kolbasz

Szólj hozzá!

Címkék: uri caine

Lemez tét nélkül

2010.04.27. 12:30

Dániel Szabó Trio meets Chris Potter: Contribution (BMC, 2010)

Szabó Dániel - zongora, Fender Rhodes
Chris Potter - tenor- és szopránszaxofon
Szandai Mátyás - bőgő
Németh Ferenc - dob

„Nem volt könnyű feladat ezt a zenét játszani, hiszen a darabok nagy részét még soha nem adtuk elő, és alig volt időnk a felkészülésre.” Ez az a mondat, amit magyar zenészekkel készített lemezek fülszövegeibe minden külföldi jazz-zenész beleír. És sajnos ez a lényeg, ez mutatja, hogy a magyar zenészek mellé állított külföldi sztárokkal készített lemezek értelmetlenek. Vajon hová a sietség, miért kell együtt dolgozni, ha egyébként azt nem tennék, miért kell erőltetni, ami csak cipőkanállal fér bele az időbe? A jazzt a műveléséhez szükséges képességek persze alkalmassá teszik arra, hogy a sietséget, az alkalomszerűséget látszólagosan áthidalják a művészek, csak hát mégis ott az érzés, hogy a másod/harmad/negyed sorban kezelt projekt soha nem lesz ugyanaz, mint a meghívott vendégművész önmagától létrejövő munkái. A „Contribution” című lemez sem olyan jó, mint Chris Potter bármely más lemeze, és ahogy az mások esetében is lenni szokott, a világsztár a Magyarországon készített lemezével ezúttal sem büszkélkedik diszkográfiájában.

Pedig az anyag nemzetközi mércével is megállja a helyét, Szabó Dániel szerzeményei arról tanúskodnak, hogy a zongorista birtokában van formaismeretnek, hangszerelési tudománynak, szólamvezetési technikáknak, sőt mi több, klasszikuszenei műveltségét a gyakorlatban is ügyesen kamatoztatja. A 7 szerzemény bizonyos pontokon kötődik egymáshoz: például az „Attack of the Intervals”-ban és a „Whirligig”-ben az éles ritmusok, vagy a „Camel Gallop” és a „Strange Wind” keleties és modális, lyd-hangsoron alapuló dallamai között is érezni az átjárást. Szabót zongorajátéka (és a záró számban Fender Piano-n) egyértelműen Potter mellé emeli: a „Strange Wind” bevezetőjében cimbalom-szerűen megszólaltatott pianok, a szél játékát idéző impresszionista arpeggiók a bőgős Charlie Mingus szólózongora lemezét juttatták eszembe. Már csak azért is, mert ezek a hatások azon a lemezen is Bartók román táncait idézik. A két szólista már a nyitó szerzeményben egymásra talál („Attack of the Intervals”), amikor a zongora a tenorszaxofon dodekafon-hatású szólamát késleltetve imitálja, vagy amikor a „Melodic” rusztikus basszusklarinét témája mellé hasonló finomsággal kúszik fel a zongora. Szandai Mátyás (bőgő) és Németh Ferenc (dob) mint ritmusszekció korrektül dolgozik, ám a hard bopig nyújtózkodva tényleg csak kísérő szerepet töltenek be; ez alól talán csak a záró „Bubble Song”-ban hallható Szabó-Németh kiállást említhetjük kivételként.
A Szabó Dániel Trió találkozása Chris Potterrel nem rossz lemez, de akárhogy forgatjuk, nehéz másként jellemezni, mint egy elegáns hakni. Hiányzik a mondandó, burjánzik a formalizmus és nem derül ki, mi volt az indoka annak, hogy a New York-i downtown egyik nagy sztárja is szerepeljen a lemezen.

Múltkor láttam és hallottam a duót a Művészetek Palotája Jazz Showcase-én. A fiatalok seregszemléjén a kevés említésreméltó formáció között voltak, főleg az impulzív előadás miatt.

Szerző: turorudi

2 komment

Címkék: tamarazene

Charlie Haden bőgős, zeneszerző és zenekarvezető 1936-ban született Shenandonban (IA). Először 1958-ban tűnt föl a klasszikus Ornette Coleman Quatret tagjaként és rögtön feljátszottak néhány halhatatlan albumot. Aztán a korai Keith Jarrett együtteseit szolgálta, játszott Jan Garbarekkel, és sorolhatnám. Azóta is mérce a pali, ha egy albumon látod a nevét, azzal nagy baj nem lehet. Mint zeneszerző, írt számos nagyon helyes dalt, de nem igazán ezért szeretjük.

Zenekarvezetőként az első maradandó akciója az Old And New Dreams nevű formáció volt a hetvenes években, aztán a Quartet West nevű csapat, amivel egészen finom, mondhatni érzéki felvételeket készített. De ami igazán izgalmas az az általában tizenkét tagú Libetation Music Orchestra (LMO).

Az első nekibuzdulás 1969-ben mindjárt frenetikus. A zenészek a korszak legjobbjai, de mivel nagy a zenekar, csak Gato Barbierit említem, aki akkortájt futja a legjobb formáját tenor szaxofonon. Ekkor ugye dühöng a vietnami háború és a hőseink gyárilag erősen balosak, így a spanyol polgárháború dalainak feldolgozásai keverednek a free jazz gyümölcseivel, miközben az egész fölött Che Guevara szelleme lebeg. Amúgy az LMO komoly rokonságot mutat Carla Bley nagyzenekari munkásságával, ami részben a sok közös munkával is magyarázható. Elég csak az Escalator Over The Hill című „operát” említeni.

A másodig felhorgadás – mert egy nagyzenekart nehéz folyamatosan üzemeltetni – 1982-ben a The Ballad Of The Fallen című album, ami hibátlan, érett műalkotás. Kiérlelődött az LMO egyedi hangzása, amit kiváló szólisták, varázslatos arányok, és tűpontos hangszerelések jellemeznek. A következett az 1989-ben rögzített koncert felvétel, ami 1999-ben Montreal Tapes néven adtak ki. Nem sok új anyag van benne, de nagyon húzós, és a remek szólisták alaposan odateszik magukat. 1990-ben jelent meg Dream Keeper címmű album Branford Marsalissal, és az oaklandi ifjúsági kórussal kiegészítve, ami egy segélykiáltás a harmadik világért – de a politikai üzenet nem dolgozik a zene ellen. Nem vagyunk hívei a névsorolvasásnak, de megemlítenénk néhány jeles tagot, akik az évek során közreműködtek az LMO-ban: Don Cherry, Mike Mantler, Roswell Rudd, Gary Valente, Dewey Redman, Joe Lovano, Ray Anderson, vagy Paul Motian.
A történet ez idáig utolsó fejezete a Not In Our Name címmel megjelent friss album. Amit hangszerelt, vezényelt, és zongorán közreműködik Carla Bely. Csakúgy, mint az eddigiek esetében; és akkor itt lehetne nyitni egy nagyobb fájlt, ahol a kortárs jazz legfontosabb női szereplőjéről, és a zenei munkásságának Charlie Hadennel közös részhalmazairól értekeznénk, de ez szétfeszítené e cikk kereteit. Elég annyi, hogy számos zenei, személyi, és ideológiai átfedés van a két életműben.
A lemez a címadó Haden kompozícióval indul, amivel rögtön elhatárolódunk a korabeli Bush adminisztrációtól. A további szerzők közt találjuk Pat Methenyt, Bill Frisellt, Dvorakot, és Samuel Barbert. A legizgalmasabb darab az America The Beautiful című bő negyed órás egyveleg, ami a Fank Sinatra által is énekelt patrióta slágertől jut el Ornette Coleman Skies Of Americája által vázolt káoszig. A zenészek zöme kicserélődött, de ez nem megy a minőség rovására. Említésre méltó Michael Rodrigez trombitás, Curtis Fowlkes pozanos, és Chris Cheek tenorszaxofonos, akik szépen töltik meg az elegánsan szellős hangszereléseket. A hangzás pompás, a zene emelkedett, bár kevésbé invenciózus, mint az eddigiek.
És nem fiatal a mester, de azért várjuk a folytatást!

Szerző: Kolbasz

1 komment

Címkék: charlie haden

A Sun Ra Arkestra Budapesten

2010.04.23. 20:37

Nemrégiben majd' háromórás koncertet adott az A38-on a ma már Marshall Allen vezetése alatt futó Sun Ra Arkestra. Íme, sajátos változatukban a My Favorite Things - ahogy a koncerten játszották.

 

Sun Ra @ A38 - My Favorite Things by Checkpoint Charlie

Szerző: turorudi

1 komment

Címkék: sun ra arkestra

A magyar jazz gondolkodója

2010.04.23. 16:04

Szabados György: Írások I. (Tanulmányok, esszék)
B.K.L. Kiadó

Szabados György a magyar jazz doyenje 70 éves. És itt a „magyar jazz” kifejezés alatt nem a Magyarországon megszülető bármilyen jazzt kell értenünk, hanem azt a zenét, amely az afro-amerikai fekete zene és a magyar hagyományokból megszületett – mondanunk sem kell: Szabados munkássága nyomán. Szabados életútja abból a szempontból a mai napig egyedülálló, hogy megmutatja, miként lehetséges egy következetesen felépített, zárt rendszerben megtalálni a szabadságot. De egyedülálló azért is, mert a magyar jazz nagy alkotói közül csak őt nevezhetjük egyúttal komoly gondolkodónak és olyan mesternek, aki mellett a mai magyar jazz legkreatívabb alkotói nőttek fel.


 

Szabados György írásai most gyűjteményes kötetekbe foglalva is megjelennek (eddig én a „Tanulmányok és Esszék” alcímű I. kötettel találkoztam). Nem könnyű szövegekről van szó, a szombathelyi B.K.L. kiadó a Győr Free Műhellyel közösen csakis a jazz iránt mélyebb érdeklődést mutató zenebarátokra gondolhatott. Mégis azt kell mondanunk, hogy a rétegolvasmány zenetörténeti forrásművé szövi a hosszú évek során itt-ott, eldugott helyeken megjelent írásokat. Kodályon és Bartókon  keresztül a zenei anyanyelv kérdéséről, a jazz és népzene viszonyáról, a repetitív zenéről, általában a zene eredetéről, a rögtönzéshez szükséges magatartásról, kompozíciós módszerekről, más zeneszerzőkről (például laudációkat), saját művekről és tapasztalatokról olvashatunk Szabados sajátos fogalmazásmódjában.

Kiegészítéseképpen kettő tavalyi írást ajánlok Szabados Györgyről.

1.: Legutóbbi szólólemezéről

2.: A MAKUZ koncertjéről a Művészetek Palotájában

Szerző: turorudi

8 komment

Címkék: szabados györgy